gyökérzet nyitott ég alatt
Almának
a rítus tartott meg,
a fürdéshez hasonló, egyszerű rutin.
ezeket az izmaimat eddig tényleg sosem használtam,
lassan, óvatosan mozdítom a lapockámat,
mintha egyetlen szárnycsapást sem tettem volna még.
levelenként tapintom ki, fejjel lefelé
növekszik bennem egy fa,
gyökere a tüdőm két felében ereződik,
lüktetésétől megérzem, hogy élek.
egy kicsit távolabb az óceán nagy levegőt vesz.
a szikla törött csontszilánk, átmeneti otthon.
ezen ültem, amikor új év kezdődött.
az erdőrész, amire emlékeztem, majdnem
teljesen leégett – a fekete, szenes földön
egy-egy öltésként hajtások indultak,
hogy mindent telehímezzenek. lassan, erősen.
a szirmokon éjszaka fennakadtak az álmaim,
magukba szívták és úgy ontották ki később őket,
mint súlyos illatot.
ekkor kezdtem ásni, egészen mélyre. a körmöm alatt
göröngyök emléke. az ásómozdulat azóta is olyan
természetes, mint jóleső tempózás
a sós vízben.
Öntöm
Lassan kezdődik. Besűrűsödik a vérem.
Lassan öntök ki rólad mindent, amire emlékszem.
Nedves nyomok, elázott teafűből, vagy forralom a kávét, kifutásig-vissza,
kifutásig-vissza. Egyszer túlszalad a peremen.
Előveszem az ezeréves, levegőért kapkodó laptopomat.
Hörög, ahogy feltámad, hogy leírhassam. Sétálok egy kört a Gellért-hegyen.
Boszorkánnyá akarok válni, hogy ordíthassak bátran,
de a gyerekem itt van pár méterre a játszótéren. Nem ijedne meg.
Még mindig ragaszkodom valamihez. Függetlenség, a jég hátán is jó lesz.
Itt a hegyen, a púpos óriáson.
Nem merek félni. Tulajdonképpen egyszerű: ne legyek „áldozat”,
pedig ennél nagyobb erő nincs semmiben.
Első történet,
második,
harmadik.
Egyik emléket sem tudom nők elleni erőszaknak nevezni,
mert amikor ismétlődött,
mindig újra gyerek lettem.
Húznak a szánkón a Gellért-hegyen.
Lila kezeslábasban, hógolyós kesztyűben.
A lábaimban nincs erő és nem érzem a testemet,
csak a cipőm vizes orrát, fagyjon át a zoknim,
rúgjam ezerszer hiába a szánkó oldalát, hiszen nem én vezetem.
Pár hónappal később csak vizes föld volt a helyén,
pedig én láttam a havat. Lassan olvad, mégis eltűnik,
mire megmutathatnám. Összegyűjtöttem az 1999-es év koszlott,
feketés, utolsó havát egy műanyag edénybe,
most felolvadt, az aljára üledék került. Öntöm,
de az alja mindig utoljára marad.
(Megjelent az Alföld 2025/6-os számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tillmann Hanna grafikája.)
Hozzászólások